Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívbõl jövõ kacagás is elég.
Sõt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka
sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelybõl az apám
való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az idõben
napszámos volt az apám egy gépmûhelyben. Õ sem dicsekedik ezzel az idõvel,
más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én jövendõ életemben nem kacagok annyit, mint
gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan
édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szemébõl, s
köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még õ sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk,
hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a
gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elõ.

Az elsõ három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is
talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig
odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak
bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tût, gyûszût,
ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre
csak azt mondja nagy bámulva:

-- Elbújtak.

-- Micsodák?

-- A pénzecskék -- szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot.

-- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut
krajcárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt
volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal
lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.
-- Itt vannak, benne vannak -- nevetgélt, s nem sietett felemelni --, ha
csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes
pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük,
hogy van benne valami.

Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

-- Pszt! -- ijesztett rám az anyám. -- Csendesen, még kiszökik. Te még nem
tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy
gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dõltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a
krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a
fiókot.

-- Jaj! -- kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az
ujjamat, mintha a spartherthez ért volna.

-- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk,
míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod,
mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell,
kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe
a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha
megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a
pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen
megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató
verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a
csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.


`Pénz bácsi, gyere ki,

Ég a házad ideki...`


Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
-- Milyen kár -- mondta --, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk
volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt
gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami
pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

-- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

-- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

-- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

-- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már
régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta
készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta,
ha azt is mertem vóna.

-- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik
fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra
alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy
rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg
almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló
lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan
göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

-- Ez gazdag fiók -- vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül
élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó,
ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket õrzi. No, neked ne is
legyen, ha most az egyszer kérek tõled, most se adsz. Ennek van a legtöbb,
ni! -- kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy
csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

-- Megállj csak -- szólt hirtelen --, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád
ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy
a legelsõ zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A
szemének alig akart hinni.

-- Megvan -- kiáltotta --, itt van! Mennyi is van már? Meg se gyõzzük
olvasni. Egy-kettõ-három-négy-öt... Öt! Már csak kettõ kell. Mi az, két
krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettõ.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem
lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától.
Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tõle. Persze ez
kivételes munka, a pénzkereséstõl nem lehet eltitlani senkit.

Eljött az ozsonnaidõ is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak
holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belõle
azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám.

-- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha
már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

-- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy
se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények,
mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívbõl kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklõ hangon nagy, siralmas könyörgést
mondott.


Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

-- Hagyja el, jó ember -- mondta --, ma egész délután itt heverek, mert
nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

-- Egy krajcár? -- kérdezte.

-- Hát.

-- Adok én.

-- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

-- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a
kapa fõd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

-- Na, hála légyen -- szólt az anyám --, szaladj hát...

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

-- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt
lámpaolajam sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklõ fuldoklás, és ahogy
odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal
hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az õ drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a
szegény emberek között is csak kevés tud.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés