Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony s annak egy nagy kamasz fia: Ludas Matyi volt a neve. Azért hívták Ludas Matyinak, mert egyebet sem dolgozott, mindig az anyja lúdjait õrizte. Mondja egyszer a szegény asszony Matyinak: eredj fiam a döbrögi vásárba, hajts be tizenhat libát, de két máriáson alól ne add a párját, mert különben hátrafordítom a sarkadat!

Ludas MatyiBehajtja Matyi a tizenhat libát a döbrögi vásárra.

Jön a földesuraság s kérdi Matyitól:
- Hogy adod a liba párját, te fickó?
- Két máriásért - felelt Matyi.
- Mit, két máriásért?! Elég azért egy is.
- Nem bizony, - mondta Matyi. - Két máriáson alul a királynak sem adom.
- Nem-e? No, majd mindjárt adok én neked két máriást.
Azzal intett a pandúroknak, behajtatta mind a tizenhat libát az udvarára, ott Matyit lekapták a húsz körmérõl, s jó huszonötöt vágtak rá.

- Most mehetsz haza - mondta a földesúr.
- Hát a pénz? - bõgött Matyi.
- Nem volt elég? Húzzátok le még egyszer!

Másodszor is lehúzták Matyit a deresre s jó huszonötöt vágtak rá. Mikor Matyi a második huszonötöt is megkapta, amint ment kifelé, visszafordult s megfenyegette az uraságot:
- Jegyezze meg az úr, hogy háromszor veri ezt Ludas Matyi vissza!

A földesúr nagyot kacagott. Egy szikrát sem törõdött Matyi fenyegetésével.
 
Telt-múlt az idõ, eltelt több esztendõ. Matyiból nagylegény lett, megváltozott egészen. Egyszer hallja, hogy a földesuraság kastélyt épít. Mit gondol, mit nem, felöltözik ácsmesternek, bemegy a városba, egyenesen a földesúr udvarába, s ott elkezdi méregetni, vizsgálgatni a szarufákat, a gerendákat, s közbe-közbe csóválgatja a fejét. Odamegy a földesúr és megszólítja:

- Mit nézeget az úr ezeken a fákon?
- Engedelmet kérek, - mondja Matyi - én külországbeli ácsmester vagyok, sok országot bejártam, sok házépítést láttam, magam is építettem vagy százat, szebbnél-szebbeket, de azt mondhatom az úrnak, hogy ezek a fák nem valók erre a kastélyra. Különb fák kellenek ide.
- Hiszen, ha csak ez a baj, - mondja a földesúr - vannak az én erdõmben szebbnél-szebb fák, majd válogatunk azokból.

Mindjárt kirendelt száz fejszés embert a földesúr, õ meg Matyival hintóba ült, úgy mentek az erdõbe, hadd lássák színrõl-színre a fákat.
 
Matyi rámutat erre a fára is, meg arra is, hogy ezt lehet vágni, azt nem lehet vágni. Nekilátott a száz fejszés ember, vágták a fákat, hogy csak úgy döngött-zengett az erdõ. Azt mondja Matyi egyszer:
- Uram, itt igazán szép fák vannak, hanem még azt a fát nem látom, amelyikre legnagyobb szükség volna.
- Gyerünk beljebb az erdõbe, hátha ott találunk.

Bemennek ketten az erdõbe, jó messze s mikor már annyira eltávolodtak az emberektõl, hogy a fák roppanását is alig lehetett hallani, megáll Matyi egy fa elõtt, nézi, vizsgálja, aztán a homlokára koppint, két karjával átkarolja a fát.
- Na, - mondja, - azt hiszem, ez jó lesz. Jöjjön csak az úr, ölelje át maga is.
 
Odamegy a földesúr, átöleli a fát. De Matyinak sem kellett egyéb, hirtelen összekötötte a földesúr kezét, s akkor aztán egy jó husánggal éppen ötvenet vágott rá.

Mikor az ötvenet rászámlálta, nagyot kacagott:
- Nem vagyok én ácsmester, úgy tudja meg az úr. Ludas Matyi az én nevem! Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Jegyezze meg jól, hogy még kétszer megverem!
Azzal otthagyta a földesurat s hazament.
         
Az eltángált földesurat csak estefelé találták meg az emberei. Belebetegedett a verésbe, de úgy belebetegedett, hogy a doktorok nem tudták már, mit csináljanak vele.
 
Hivattak mindenfelõl csodadoktorokat, de egy sem tudta meggyógyítani. Meghallotta ezt Ludas Matyi. Felöltözött doktori gúnyába, felment a kastélyba s jelentette magát, hogy õ külországbeli csodadoktor s jó pénzért meggyógyítja az uraságot. Megörültek Matyinak, vitték be az urasághoz. Azt mondta Matyi:
- Egy nap alatt meggyógyítom az urat, csak ahány embere van, menjen mind az erdõbe, ott ilyen meg olyan csodafüveket találnak, amennyit csak leszedhetnek, szedjék le, s hozzák haza. A többi az én dolgom.

De bezzeg küldte a földesúr az embereit, még a gyerekeket is. Egy lélek sem maradt a háznál.
Hiszen csak ez kellett Matyinak. Elõ a pálcát s megrakta a földesurat amúgy magyarosan.
- Nem vagyok én csodadoktor. Ludas Matyi az én nevem. Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Még egy verés hátra van. De ne búsuljon, azzal sem maradok adósa.

Telt-múlt az idõ, eltelt egy esztendõ, el kettõ, még annál több is. Ludas Matyi a városnak még a tájéka felé sem nézett. Hanem mikor már mindenfelé kezdték felejteni a dolgot, fölöltözött lókupecnek s elment a döbrögi lóvásárra. Jár, kel a vásáron, hallgatja, amint alkudoznak az emberek, meg-megáll õ is egy-egy ló elõtt, alkudozik. Egyszer úgy fél füllel hallja, hogy egy embernek két szép lova van, de nem tudja eladni, mert mind a kettõ kehes. Odamegy Matyi s mondja az embernek:
- Hallja, atyafi, én megveszem a kend lovát, de csak úgy, ha a döbrögi földesúrnak, mikor kijõ a városból, odakiáltja: én vagyok a Ludas Matyi!
- Hiszen ha csak ez a kívánsága, azt szívesen megteszem, - mondja az ember.
           Egyszeribe megalkusznak, kezet csapnak. Matyi megveszi a lovakat. Már a vásár el is széledt, jõ a döbrögi földesúr hintón.
- Ahol ni, - mondja Matyi, - ott jön a földesúr. Kiáltsa oda neki: én vagyok Ludas Matyi! De aztán szaladjon, ahogy csak tud.
Odaáll az ember a hintó elé, s nagyot rikkant:
- Én vagyok a Ludas Matyi ! - s azzal megfutamodik.
- Hamar, hamar! - kiált a földesúr a kocsisnak meg a hajdúnak. - Fogjátok ki a lovakat, üljetek rá s hozzátok vissza azt a gazembert.
Amint a kocsis meg a hajdú lóra kerekedett s az ember után iramodott, Matyi is ott termett a hintó mellett s megrakta a földesurat harmadszor is becsületesen. Azzal illa berek, futott s úgy kiáltott vissza:
- Én vagyok Ludas Matyi, nem az az ember! Ugye, beváltottam a szavamat? Harmadszor is megvertelek a ludakért!

Ha Matyi a földesurat még egyszer megverte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés